„A jelek világa parttalanul zajlik és nem
bír semmiféle különösebb jelentéssel.
Amitõl jelentést kap az az a pillanat, amiben megállítjuk
a masinát, az idõbeli megszakítás, melyet elkövetünk.
Ha ezek a megállítások elhibázottak, akkor olyan
bizonytalanság-érzést tapasztalunk, melyet néha
nehéz megoldani, de melynek végül is minden esetben egy jelentést
fogunk tulajdonítani”.
(Jaques Lacan, Le moi dans la théorie de Freud)
„Ha zenét hallgatok, akkor a szememmel álmodok.
Ha képet nézek gondolatok tolulnak agyamba. Ha szöveget olvasok,
képeket látok megjelenni, hangokat vélek hallani, illatok
jutnak eszembe stb... Ha mindezt egyszerre kapom, akkor lõttek az aktív
befogadói szerepemnek.”
(Toni Grand)
Németh Hajnal most kiállított képei videókból
kifényképezett stillek. Noha e képek a videó nézése
közben is leperegnek szemünk elõtt, ilyen alkalmakkor önmagukban
nem tekinthetõk meg, mert a mindannyiszor rájuk következõ
képözön magába mossa õket. Így viszont,
a kimerevített képek nézõjeként, a videó
voyeurjeivé válunk, ha úgy tetszik, mert most úgy
tárulnak elénk a képfolyamból kiragadott képek,
hogy a máskor a cselekmény követésére és
az azzal való azonosulásra fordított figyelmünket/energiánkat,
most az egyes kiragadott képek intimitásába való
tüzetesebb betekintésre használhatjuk fel. Amiben viszont
helyzetünk különbözik a voyeurétol, az a felelõsségre
vonatkozik, melytõl a voyeur – az általa megfigyelt cselekménybe
való beavatkozás híján – mentesül, és
mely felelõsség a mi esetünkben, akik aktívan veszünk
részt a tekintetünk tárgyával való találkozásban,
nos inkább felerõsödik. Mi nem oldódhatunk fel a megfigyelt
cselekmény puszta megélésében, nekünk szembesülni
kell a kimerevített és megkerülhetetlen képpel. Vagyis,
egyfelõl meg kell ítélnünk azt amit nézünk,
másfelõl el kell viselnünk a kép tekintetét,
mely minket néz. Aztán, visszatérve a mozgó és
állóképpel való találkozások közti
különbségre, ezt úgy is leírhatjuk, hogy: amennyivel
a mozgókép nézésekor elénk táruló
információ mennyiség az állókép befogadásának
esetében csökken, annyival több idõnk marad ezeket az
információkat "feldolgozni", vagyis értelmileg
és emocionálisan reagálni rájuk.
Mi, tehát ebben az esetben nézhetjük a képet kedvünkre.
Kisajátíthatjuk a fotós tekintetét, amellyel a keresõbe
nézett, és kisajátíthatjuk, eltulajdníthatjuk
a látványt, amit õ látott. A döntés
akkor az övé volt. „Ezt akarom hosszabban nézni”,
mondta a mûvész és így is tett. Mi folytathatjuk
a kontemplációt és a döntés, hogy mikor fordítsuk
el a tekintetünket és hová, immár a mienk. Aztán
más dolgokat is el kell döntenünk: Kit/mit ábrázol
a kép? Tükör-e vagy inkább fétis? Ha tükör,
akkor kit/mit reflektál? Ha fétis, akkor kit/mit reprezentál?
Hogyan ismerjük meg a reprezentáció kódjait?
A reprezentáció kódjainak megfejtését Baudrillard
tanítja. Mi, szerintem térjünk inkább vissza a mottónkban
idézett Lacan-momentumra, melyben az ember megállítja az
idõt, a jel-generáló masinát, mert a videó
képfolyamának megállítása erõsen emlékeztet
e momentumra. Elmondhatjuk, hogy az egyes kiragadott képekbõl
kiindulva elképzelt narratíva a mobilitás és immobilitás
folytonos váltakozása nyomán rajzolódik ki. Hisz
az állókép felfoghatatlan az elõtte lepergett és
az utána következõ jelenet(ek) elképzelése
nélkül. Viszont a videó narratíváját
sem tudjuk teljesnek érezni a most már megismert stációk
nélkül. Valahogy úgy mûködnek ezek az állomások
a videó képeinek folyamában, mint az illusztrációk
egy szöveg esetében. Ezt Craig Owens írta egy Victor Burgin
fotósorozat kapcsán és hozzátette, hogy a szöveg
fejlõdésének folyamatába beékelt képek
mindannyiszor egy úgynevezett pillantásként, betekintésként
hatnak, melyek valósággal megállítják, feltartóztatják
egy bizonyos idõre a szöveg parttalan folyását.
Derrida egyenesen ún. „arret de mort”-okról beszél,
hasonló jelenségek kapcsán, melyet tévesen halálstációnak
fordíthatnánk, de ami tulajdonképpen halálítéletet
vagy a végrehajtás felfüggesztését jelenti.
Derridát ezügyben Craig Owens idézi és hozzáteszi,
hogy az „arret de mort” elítél és kegyelmet
ad egyszerre, egy antinómia eldöntését késlelteti.
És ezeken a pontokon, ahol az ellentmondásos törvények
felfüggeszttetnek, írja Owens, nos itt jelentkeznek szimptomatikusan
az ún. „rögzített reprezentációk”.
Állóképeket kifényképezni egy videóból
tehát annyi mint a médiumokkal való specifikus játék,
mely a köztük való oda-vissza tekintgetés és
átjárás ellenére is megõrzi a fotóst
hagyományos alapállásában. A fényképész
felfüggesztési pontokat helyez el egy folyamatban, feltartóztatja
az idõt, képpé fagyasztja a folyamat bizonyos fázisait.
„Ha ezek a megállítások elhibázottak - mondja
Lacan - akkor olyan bizonytalanság-érzést tapasztalunk,
melyet néha nehéz megoldani, de melynek végül is minden
esetben egy jelentést fogunk tulajdonítani”.
(Elhangzott Németh Hajnal kiállításának megnyitóján, Miró Galéria, Budapest 2001)