"Konyakba áztatott aszalt szilvás vaddisznó terrine, konyakos szilvazselével, vörösboros tanyasi csirkebecsinált, desszertnek karácsonyi csokoládés fatörzs, vörösbor, kávé, üdítõ - ezt a vacsorát szolgálták fel hétfõn este 25 hajléktalannak az ötcsillagos (...) nevû szállodában.
Nem elõször lát vendégül hajlék nélkül maradt embereket a szálloda (...). Ezúttal a Baptista Szeretetszolgálat budapesti otthonának lakóit várták.
A hajléktalanokat a szálloda igazgatója, A. G. a fõbejáratnál fogadta. Mindegyikükkel kezet fogott, és beinvitálta õket az étterembe.
A menüt a szálloda francia séfje, L. V. állította össze."
Eddig az idézet, melynek forrása az MTI és melyet többek közt az Index internetes napilapban is lehetett olvasni 2006. december 18-án...
Szóval, nem elõször látott vendégül hajlék nélkül maradt embereket a szálloda és az esetrõl nem kevés embernek számolt be a sajtó nem kevés orgánuma. A tájékoztatásban részesült tömeg soraiban állt Schneemeier Andrea is.
Andreát megfogta ez a hír. Eltûnõdött azon, hogy vajon a meghívott hajléktalanok mit szólnak magukban ehhez az egészhez? És mit jelenthet ez az esemény azon tömegeknek, akik a hírt olvasták? Végül, az sem volt teljesen világos számára, hogy pontosan mi motiválhatta a kezdeményezõ, jótékony gesztust? Tán kevésbé a kérdések tisztázásának reményében, és inkább csak felvetésük, vitára bocsátásuk szándékával, Andrea úgy döntött, hogy egy mûvészi projekt keretében újrajátssza, és újrajátszatja a szóban forgó este történetét. Saját magának a szervezõ szerepét osztotta, de mint látni fogjuk ez sem bizonyult kevésbé izgalmasabbnak a többinél, hisz a történet legfigyelemreméltóbb mozzanataival épp ezen a terepen lehetett találkozni.
Andrea, a hír elolvasása és a projekt megtervezése után felkereste a Mûcsarnokot azzal a javaslattal, hogy ott késõbb kiállítást rendezzen a tervezett performansz dokumentumainak felhasználásával. A Mûcsarnok támogatta javaslatát, tehát 2008 szeptemberének utolsó napjaiban Andrea a Mûcsarnok nevében megrendelt egy 16 személyes luxusvacsorát annak a szállodának az éttermében, ahol tehát az ez alkalommal meghívott hajléktalan emberek korábban, 2007 karácsonyában, már egyszer megvacsoráztak.
Andrea felkereste a szóban forgó hajléktalanok többségének szállást adó Baptista Szeretetszolgálat elnökét is, aki örömmel üdvözölte a karácsonyi vacsora megismétlésére tett kísérlet javaslatát és segített újra összeállítani a meghívottak listáját, sõt egyúttal utasította Andreát, hogy vegye fel a kapcsolatot a luxusszálloda marketing menedzserével, aki a hajléktalanok eredeti, karácsonyi vacsorájának meghívásával õket akkor megkereste.
Andrea bólintott, de késõbb felötlött benne, hogy egy vállalatnál miért is a marketing menedzserre tartozik a vacsorarendezés, ha egyszer nem üzleti vagy reklám-vacsoráról van szó? Így aztán menet közben korrigált és a luxusszállodában egyszerûen azt a személyt kereste meg, aki sima vacsora foglalásokat szokott felvenni.
A vacsora október 7-én este lebonyolódott. A kiállításban vetített videókban végignézhetjük, hogy miként játszották szerepüket a szereplõk az új változatban. Sõt, aki figyelmesen követi a filmeket, az az újra megrendezett vacsorát az “eredetijével”-vel összevetõ megjegyzéseket is hallhat a résztvevõk beszélgetéseiben. Nekem, a narrátor szerepében még mindössze arról kell beszámolnom, ami a vacsorán és a videofelvételeken kívül esõ térben bonyolódott.
Szóval, a vacsora másnapján Andrea felhívja a szállodai kapcsolattartót, azzal a kéréssel, hogy interjút készíthessen az igazgatóval. Az igazgató ettõl elzárkózik, arra hivatkozva, hogy éppen eleget nyilatkoztak már így is a hajléktalanok vacsoráztatásairól. Viszont másfél óra múlva a szálloda marketing menedzsere felhívja Andreát és elmarasztaló hangnemben megkérdi tõle, hogy miért nem szóltak elõre arról, hogy hajléktalanok lesznek a vacsora résztvevõi? Andrea visszakérdez, hogy miért kellett volna ezt elõre jelezni? — Akkor készültek volna rá, hangzik a válasz (például szólnak a személyzet minden tagjának, meg a vendégeknek, hogy elõre tudjanak róla). Andrea erre azt feleli, hogy “de így is jól érezték magukat a meghívottak”, a személyzet így is kedves volt stb. stb.” Erre a marketing menedzser: “hát persze a pincéreknek munkaköri kötelessége, hogy kedvesek legyenek”, majd felszólítja Andreát, hogy a vacsorát dokumentáló videót kiállítása elõtt mutassa be a szálloda illetékeseinek. Andreának ebben a pillanatban lemerül a telefonja.
Másnap Andrea email-t kap a kiállítás
kurátorától melybol idézek: “> az imént
beszéltem a K F-fel, aki meg volt gyõzõdve róla,
> hogy nem akartad fogadni a hívását, és kinyomtad
ot a telefonodban... (...) mondta, hogy abban állapodtatok meg, hogy
a szálloda csak akkor
> járul hozzá a bemutatáshoz, ha elõzetesen megtekintheti
az anyagot
>> azt is mondta, hogy ha legalább õ tudott volna a dolgokról,
és kicsit
> több infót kapott volna, akkor nincs késõbb szállodán
belül
> értetlenség, stb. (...)
Itt bezárom az idézetet és befejezésként egy kis metadiskurzív kanyarral hangot adnék a saját értetlenségemnek. Szóval nekem az nem áll össze teljesen ebben az egész történetben, hogy éppen az a szálloda, amely hat éve rendszeresen vacsoráztat karácsonykor hajléktalanokat, miért tart attól, hogy valami nem lesz rendben abban az esetben, ha a személyzet minden egyes tagját elõzõleg nem figyelmeztetik arra, hogy egy bizonyos estén hajléktalanok jönnek oda vacsorázni? A szálloda nem azért vacsoráztat ott rendszeresen hajléktalanokat, hogy – ha még szimbolikusan is – de eltörölje a különbséget a társadalom kedvezményezettjei és számkivetettei között? Pont nem az ezekkel az emberekkel szemben táplált elõítéleteket szeretnék lerombolni azáltal, hogy alkalom adtán ugyanolyan vendégnek tekintik oket, mint a többieket (akiknek megjelenését nem kell elõre biztonsági intézkedésekkel elõkészíteni)? A szálloda tulajdonosainak nem az a célja, hogy, ha még egy oly kis lépést is de megtegyen abba az irányba, hogy ne legyen az olyan hajmeresztõen különös, vagy egyenesen blamás, ha hajléktalanok üldögélnek néha az elegáns éttermükben? Ez nem egy hajléktalan-barát szálloda? Vagy csak kivételesen az, évente egyszer, amikor a sajtó nagylelkûség-parádét rendez az öröm és ajándékozás ünnepén?
Egyáltalán miért ezt a formáját választották a jótékonykodásnak? Megkérdezte valaki a hajléktalanokat, hogy mit tennének azzal az összeggel, amibe e vacsorájuk került, ha maguk költhetnék el? (Zárójelben mondom, hogy a vacsora mûcsarnokos változata fejenként 14 000 forintba került.) Mire jó az egy szegény embernek, ha 15 vagy 30 vacsorája árát kell egyetlen este megennie? A fényûzo díszletek között vörösboros tanyasi csirkebecsinálttal bevezetett, konyakba áztatott aszalt szilvás vaddisznó terrine, konyakos szilvazselé öntettel, karácsonyi csokoládés fatörzzsel lenyomtatva majd válogatott borokkal és egyéb italokkal lelocsolva, hát legfeljebb arra jó, hogy rádöbbentsen egy szerencsétlenül élõ embert szerencsétlenségére. Tagadhatatlanul pompás kontrasztanyag.
Hisz nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, a vendégek legtöbbje legszívesebben sima Olaszrizlinget vagy Hárslevelût rendelt volna egy dupla adag disznó pörkölthöz... Csakhogy a luxusszálló marketing-menedzsere egy ilyen menü mellé nem szívesen íratta volna oda nagylelkû igazgatójának és az õ francia séfjének nevét a sajtószövegben. Tulajdonképpen demokratikusabban is hangzott volna a tudósítás, ha a 25 darab anonim hajléktalanhoz egy 1 db anonim szállodaigazgató meg 1 db anonim francia séf társul... Csak akkor mondjuk tényleg minek fizetni a marketing menedzseri fizetést az 1 db marketing menedzsernek és egyáltalán mire lenne jó az az egyetlen üdvözítõ marketingolás, ha nem arra, hogy mi mindannyian megtudhassuk, hogy kinek köszönhetjük a nagylelkû támogatást, aki nélkül nemcsak a 25 db hajléktalan karácsonyi vacsorája, hanem a vacsora remake-e, no meg, legutolsó menüpontként, jelen kiállítás sem jöhetett volna létre.
(Budapest, 2008. október 20.)